A babavárás alatt, sőt nálam előrelátóbbak már a 70 cm-nél kisebb gyerekek látványakor elgondolkodnak azon mennyire félelmetes, fájdalmas és alkalmanként/utólag gyönyörű a szülés. Én amolyan pedáns kisiskolásként végig nyomtam a babatanfolyamot, és rendesen felkészültem mindenből a szülést illetően. Vajúdás, érzéstelenítők, alternatív szülőszoba miegymás. És igen, szépen konstatáltam magamban, hogy lehet belőle császár is. Az lett. És hogy ez mennyire egyszerűnek és szépen feldolgozhatónak tűnik a császáron-onnan, azt az tudja aki nem élte át. Aki meg igen, azoknak a többsége tudja, hogy marhára nem az. Ez az iromány sem született volna meg, ha túl lennék rajta. De nem vagyok, ezért is szól nekem is, önmegerősítésként minden ami idekerül.

Nem így akartam...

Persze van aki igen. Sokan kérnek programozott császárt annak ellenére, hogy hivatalosan ma Magyarországon nincs erre mód, indokolt egészségügyi ok nélkül. Mások ikerterhesség vagy egyéb más tényezők miatt tudják előre a szülinapot. De még őket is érheti meglepetést. Hát még engem, az elvben-felkészültet. 

Az egyébként egész érdekes, hogy volt egy beszélgetésem az utolsó hónapban valamikor, amikor megkérdezték tőlem, hogy felkészültem-e ennek a lehetőségére is, és hogy ugye nem fogok kiakadni, ha mégis császárra kerül sor. Kicsoda, én!? Eleve állati felkészült vagyok, mindent a helyén kezelek és megértek, természetesen ezt is. Francokat. Semmire sem voltam felkészülve abból ami rám várt. 

A kórházban

Másokról nem tudok nyilatkozni, de én tényleg nem számítottam rá, még akkor sem, amikor segíteni kellett elindulni a bent kényelmesen fekvő pasasomnak. Pedig hányan figyelmeztettek, hogy készüljek rá, hogy az ilyen segítségnek sokszor műtét vége. Hahhh, de nem nálam! Bő két ujjnyira tágulva érkeztem a szülőszobába, totálisan magabiztos voltam abban, hogy semmi sem állhat a jó szülésélmény útjába. Ezt hosszú fájdalmas vajúdás (ahh, de jó volt az az epi!) és lassú tágulás követte. Majd megérkezett a székelési inger - yess! - csak a gyerek nem. És a rettenetesen tudatos vajúdást, fájdalomkezelést felváltotta a segítségkérés. Valaki csináljon valamit. Nyűglődtem, és vártam, hogy történjen már meg. Összefolyt az idő, az emberek, és a saját testem kis porcikái is. Aztán kimondták, hogy azonnal megyünk a műtőbe. Egy perc alatt elindult az igazi vészhelyzet, még a szekrényből is ápolók és orvosok ugrottak elő - előkészítettek és áttoltak. Én megpróbáltam újra moderálni magam, valami mosoly/vicsor egyveleget nyomtam a nekem drukkolóknak, belül pedig örültem, hogy mindjárt vége.

Ami ott történt, azt jobb nem részletezni - bár lehet, hogy erősen hozzájárul ahhoz, hogy miért ilyen nehéz magamban helyre tenni a dolgot. De ízig-vérig magyar példa az enyém: vitatkoztam, hogy nem hatott a fájdalomcsillapító, felszólítottak, hogy ne hisztizzek, stb... Igazából semmi meglepő nincs ebben, de lehet, hogy ehhez a hozzáálláshoz kellett volna egy külön tanfolyam inkább.

Vagyok én annyira nő, hogy szüljek

A fájdalomtól és a gyönyörtől egyszerre,hogy felsírt az az édes kisbaba, egy darabig időm sem volt keseregni. Feküdtem magányosan a szobában, hallgattam az óra kattogását, a ritmikusan emelkedő vérnyomásmérőt, és örültem amikor behozták a picit szopizni. Aztán levánszorogtam az intenzívről a gyerekágyasosztályra és a figyelmes ápoló már a szemembe is vágta a kérdést: "na, maga miért nem szülte meg a gyerekét?"
Nem tudtam válaszolni!! Én!! Máskor be nem áll a szám, kiállok magamért, és most még is lefagyva hallgattam ezt a tapintatlan bunkót és iszonyatos szégyenérzet töltött el... Na ezen ponton kívánom minden császáros anyukának, hogy vegye be a leszarom tablettát, mert én sajnos magamra vettem. És szépen elkezdtem etetni a mumusomat.

Basszus, nem tudtam megszülni. Elrontottam. Nem voltam elég kitartó. Nem voltam elég erős. Valamit rosszul csináltam. Meg az orvos is, meg mindenki aki ott volt. Miért nem segítettek máshogy? Miért engedték, hogy ez megtörténjen? Mit tettem ezzel a kicsivel? Milyen nő vagyok?

Gyötrődtem egymagamban. Mert erről rohadt nehéz beszélni, és amikor elkezdesz, megakarnak nyugtatni. "De hát nézd milyen gyönyörű egészséges kisbaba! Erre szükség volt, nem a Te hibád." Magyarul azt mondják: most örülnöd kell. Hát örülök én, csak nem maradéktalanul. Mert megalázott néhány hülye az osztályon, mert rohadtul fáj a hasam, mert nem tudok pisilni, mert nem merek odanézni a vágásra, mert ezzel a szörnyű tűvel kell bökni 30 napon keresztül magamat, és mert lassan már utálom a testem. Te meg vigasztalsz, pedig csak elakarom mondani, hogy nehéz. Úgyhogy inkább kussolok,mert azt érzem, ha már megbuktam nőként a szülésnél, akkor nem bukhatok meg anyaként. Egy,kettő, háromra elkezdek csak örülni. Egy darabig azért működőképes az önbecsapás, de csak egy darabig.

"Aki elesett, álljon fel!"

- mondta egy tanárom éveken át. Hát én felállok. És lehet, hogy segítséggel, de nem érdekel, ki mit gondol. Aki arra érdemes, annak elmondom mi történt. Bevallom magamnak és neki, hogy ez történt és nekem ez nehéz, és igen, küzdök vele. Ha kell szakembernek mondom el ami eszembe jut. De nem fogom a legszebb élményt ezzel tönkre tenni, nem akarok ettől félni örökké és bőgve nézni a Bridget Jonest, mert még neki is sikerült természetesen szülni.

Nem holnaptól, hanem mától: elfogadom a sebemet, vigyázok a testemre, és szeretni fogom a nőt, aki nem természetesen szült. Mert nem ez a fokmérője a nőiességemnek, vagy az anyaságomnak. A fokmérője az, hogy leszek annyira fejlett Lélek, hogy tovább lépek és tanulok megint sokat, és fokmérője az is, hogy jól fogom szeretni a fiamat és az anyukáját is. :)